Az alvóhoz
09-05-31 2009. máj. 31. 11:10, Pepi,
Kategóriák:
Nemes Nagy Ágnes versei
Nemes Nagy Ágnes
Az alvóhoz
Te ismeretlen és ruhátlan,
te kelsz ki minden hamuból.
Te vagy a hetedik szobában,
nem haltál meg, csak aluszol.
Csak aluszol, háncsból az ágyad,
körül a hamuszín falak,
roncs függöny ád a némaságnak
nagy, mozdulatlan szárnyakat.
Nem mozdulok.
Csak, mint áramló, lassu rendek,
csak alvó látomásaid kerengnek,
mint láthatatlan csillagok.
Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad.
Sebesülten is megtalállak.
Szólj, hogy szólhassak holtomiglan.
Mondd, mondd el végre, merre jártál
kimondhatatlan álmaidban.
Az alvóhoz
Te ismeretlen és ruhátlan,
te kelsz ki minden hamuból.
Te vagy a hetedik szobában,
nem haltál meg, csak aluszol.
Csak aluszol, háncsból az ágyad,
körül a hamuszín falak,
roncs függöny ád a némaságnak
nagy, mozdulatlan szárnyakat.
Nem mozdulok.
Csak, mint áramló, lassu rendek,
csak alvó látomásaid kerengnek,
mint láthatatlan csillagok.
Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad.
Sebesülten is megtalállak.
Szólj, hogy szólhassak holtomiglan.
Mondd, mondd el végre, merre jártál
kimondhatatlan álmaidban.
Köszönöm a verset Halmi Bettinának ! 
Tolvaj
09-02-19 2009. febr. 19. 11:24, Pepi,
Kategóriák:
Rózsássy Tibor versei
Rózsássy Tibor
Tolvaj
Ajkad cseresznyéjét álmomban megloptam,
Fáradtságom láncát azonnal eldobtam.
Pici szemed csukva, álmaid mögötte,
Aludj édes-kedves, szeretlek örökre.
Álom
09-02-10 2009. febr. 10. 14:54, Pepi,
Kategóriák:
Fazekas MIhály versei
Fazekas Mihály
Álom
A történeteken s a sok ezer bajon,
Melyek rendre velünk játszanak, a minap
Gondolkozva ledűlék
Egy kis rózsabokor tövén;
Ott, a szenderedés angyali lágy-meleg
Álom ködjeivel béhehegének, és
Selymes kis kezeikkel
Szemhéjam lesimítgaták.
Már játékos eszem képzete szárnyain
Hintázgatta magát, már csuda testeket,
Tündér-várakat és más
Holmit kezde teremteni. -
Hát egy érdemes ősz toppan előmbe, kit
Jámbor képe s egész szivreható szeme
Nemcsak tiszteletessé,
Sőt még mennyeivé teve.
Tündér teste nem is századokat, hanem
Kezdetbéli öregkort mutatott, arany
Száján ült az igazság,
S melljén a szeretet feküdt.
Nyájas, mégis azért átszegező szeme
A vállam közein mintha jeges vizet
Öntött volna le, minden
Részecském nekiborzadott.
Mozdító inaim megmerevedtenek,
Béforrott ajakam. Végre reám mutat
Márvány ujjaival, s int,
Hogy menjek vele felfelé.
Én reszketve tudám hajtani térdemet,
S félénken követém nyomdokit, egy magas
És még semmi halandó
Lábbal nem tapodott hegyen.
Feljutván, mutat egy völgyre, hová soha
Még a napnak arany fényje le nem hatott,
Köddel van beborítva,
Melyet gőzölög untalan.
Nádtorzsok, s megavúlt zsombokok öbliből
Egy nyálkás habarék, benne teménytelen
Nép dűlöngözik. Innen
Felnyúlt egy hegy az ég felé!
Tüskés oldalain állanak ördögi
Gyűlölséggel az éj ostoba lelkei,
És mérges dühödéssel
A békétlen irígykedés.
Egy kápolna ragyog fent az öreg tetőn,
Egy szép kert közepén, melyet örök tavasz,
Nyár és ősz vetekedve
Ékesgetnek, az éj oda
Kormos gyermekeit fel nem eresztheti,
Mert szent hely az. Egész táborok omlanak
Feljebb onnan alólról
A kápolna felé; hanem
A gyengék tapadó sárt, az erős karúk
Érccé lett köveket szórnak utánnok, és
A félkéz okosocskák
Lúd szárnyakkal is üldözik.
És így csak kevesen jutnak az égi fény
Látására; sokat visszacibálnak a
Sárfészekbe; sokaknak
Mérész lábokat eltörik.
Eltévednek az út tüskéi közt sokan,
S tikkadtan lefelé tartanak; egy midőn
Nagy gőggel szaladott, a
Kert árkába töré nyakát.
Ládd: úgymond az öreg, mennyi nem éri el
Azt a mennyei célt, melyre teremtetett,
Lássák, mit cselekesznek!
Ott áll órrok előtt az út.
Nincs oly cél az egek bóltja alatt, hova
Baj nélkül szabad eljutni, az út nehéz
Voltán aki megijjed,
Válasszon gyepesebb nyomot.
Nem nyér ám koszorút, aki puhálkodik.
Menj, láss dolgod után. Azzal odább mene,
És én el nem akartam
Többé tőle szakadni; hát
Rettentő szemeket hánya reám; s vele
Csak mentem. - De mit ért? - a kegyes Ámeli
Néhány rózsalevélkét
A képemre lehúllatott.
S felrezzentem. Ihol büszke eszünk kevély
Fellengzéseit is hogy teszi semmivé
Egy-két rózsalevéllel
Egy kis furcsa leány keze.
Álom
A történeteken s a sok ezer bajon,
Melyek rendre velünk játszanak, a minap
Gondolkozva ledűlék
Egy kis rózsabokor tövén;
Ott, a szenderedés angyali lágy-meleg
Álom ködjeivel béhehegének, és
Selymes kis kezeikkel
Szemhéjam lesimítgaták.
Már játékos eszem képzete szárnyain
Hintázgatta magát, már csuda testeket,
Tündér-várakat és más
Holmit kezde teremteni. -
Hát egy érdemes ősz toppan előmbe, kit
Jámbor képe s egész szivreható szeme
Nemcsak tiszteletessé,
Sőt még mennyeivé teve.
Tündér teste nem is századokat, hanem
Kezdetbéli öregkort mutatott, arany
Száján ült az igazság,
S melljén a szeretet feküdt.
Nyájas, mégis azért átszegező szeme
A vállam közein mintha jeges vizet
Öntött volna le, minden
Részecském nekiborzadott.
Mozdító inaim megmerevedtenek,
Béforrott ajakam. Végre reám mutat
Márvány ujjaival, s int,
Hogy menjek vele felfelé.
Én reszketve tudám hajtani térdemet,
S félénken követém nyomdokit, egy magas
És még semmi halandó
Lábbal nem tapodott hegyen.
Feljutván, mutat egy völgyre, hová soha
Még a napnak arany fényje le nem hatott,
Köddel van beborítva,
Melyet gőzölög untalan.
Nádtorzsok, s megavúlt zsombokok öbliből
Egy nyálkás habarék, benne teménytelen
Nép dűlöngözik. Innen
Felnyúlt egy hegy az ég felé!
Tüskés oldalain állanak ördögi
Gyűlölséggel az éj ostoba lelkei,
És mérges dühödéssel
A békétlen irígykedés.
Egy kápolna ragyog fent az öreg tetőn,
Egy szép kert közepén, melyet örök tavasz,
Nyár és ősz vetekedve
Ékesgetnek, az éj oda
Kormos gyermekeit fel nem eresztheti,
Mert szent hely az. Egész táborok omlanak
Feljebb onnan alólról
A kápolna felé; hanem
A gyengék tapadó sárt, az erős karúk
Érccé lett köveket szórnak utánnok, és
A félkéz okosocskák
Lúd szárnyakkal is üldözik.
És így csak kevesen jutnak az égi fény
Látására; sokat visszacibálnak a
Sárfészekbe; sokaknak
Mérész lábokat eltörik.
Eltévednek az út tüskéi közt sokan,
S tikkadtan lefelé tartanak; egy midőn
Nagy gőggel szaladott, a
Kert árkába töré nyakát.
Ládd: úgymond az öreg, mennyi nem éri el
Azt a mennyei célt, melyre teremtetett,
Lássák, mit cselekesznek!
Ott áll órrok előtt az út.
Nincs oly cél az egek bóltja alatt, hova
Baj nélkül szabad eljutni, az út nehéz
Voltán aki megijjed,
Válasszon gyepesebb nyomot.
Nem nyér ám koszorút, aki puhálkodik.
Menj, láss dolgod után. Azzal odább mene,
És én el nem akartam
Többé tőle szakadni; hát
Rettentő szemeket hánya reám; s vele
Csak mentem. - De mit ért? - a kegyes Ámeli
Néhány rózsalevélkét
A képemre lehúllatott.
S felrezzentem. Ihol büszke eszünk kevély
Fellengzéseit is hogy teszi semmivé
Egy-két rózsalevéllel
Egy kis furcsa leány keze.
Nyári éj
09-02-05 2009. febr. 5. 10:16, Pepi,
Kategóriák:
Umberto Saba versei
Umberto Saba
Nyári éj
Nyári éj
Notte d'estate
A szomszéd szoba édes hangokat küld
az ágyra, hol az álmok látogatnak.
A nyitott ablakon át messzi fény dől,
a dombtető felől, ki tudja, honnan.
Itt szorítlak a szívemhez, szerelmem,
ki számomra már réges - rég halott vagy.
Somlyó György fordítása